Rédics község története dióhéjban

A település már a római korban bizonyítottan lakott hely lehetett, mert határában római sírokra bukkantak. E kor "hagyatéka” a község keleti részén húzódó „Római út”, amely a Baltikumból Itáliába szállított sárga drágakőről kapta a „Borostyánkő út” nevet. A római császárság idején a terület Pannóniához tartozott. Ekkor honosították meg a szőlőtermesztést.

A 900 körül lezajlott honfoglalást követően gyepű volt, területvédő sáv.

Első okleveles említése 1236-ból ered, Radusa falu néven.
Első urai – a XVII. század közepéig – a Bánffyak (Hahót lovag leszármazottai) voltak. Jelentőségét mutatja, hogy a Bánffy uradalom egyik bírósága itt székelt „Judicatus Redycz” néven.
A Bánffy család kihalása után a birtok nőágon Nádasdy Ferencre száll, akit a Wesselényi összeesküvésben való részvétele miatt 1670-ben Bécsben lefejeztek.
A birtokot az Esterháziak vásárolták meg.
Az 1848-49-es szabadságharcban 17 rédicsi fiatal vett részt: Balaicz József, Illyés Miklós, Posgal László, Tóth József, Tüske Ignác, Major Szakály Ferenc, Tüske László, Varga Balázs, Györkös Péter, Kancsal Alajos Lajos, Söjtöri István, Tóth Mihály, Kovács Mihály, Tüske Mór, Varga János, Zsoldos József, Völgyi Vendel.

A falu lakossága a kiegyezést követően meredeken növekedett – 1910-ben 1583 fő volt.
Az első menetrendszerű vonat 1890. október 19-én indult Rédicsen keresztül Zalaegerszegről Csáktornyára. Az 1870-es években a zalalövői, 1877-től a zalabaksai, 1895-től az alsólendvai, 1925-től a határon inneni alsólendvai (Lenti), majd 1941-től a lenti járáshoz tartozott.

Az I. világháborúban 36, a II. világháborúban 35 fő halt hősi halált. A lakosságot a szégyenteljes trianoni határ, a kitelepítések, a hullámzó front, a leventék elhurcolása egyaránt sújtotta.